|
|
Végre nem érdem. Ma mára nincs. Lassan eltûnik az az idõ.
Mikor az okosból kevés van, s a hülye már felejthetõ.
Feszült célként felragyognak sok hamis vágy, rendjel.
Összefüggést nem találok a végsõ nagy renddel.
Összecsapjuk fáradt tenyerünket, reménysugár ha villan - földön és égen!
De lehet még, hölgyek és úrak, választani még mindig lehet.
Vannak még bizonyos ki nem adott fülvitorlás helyek.
A túl kemény gerinc nem jó partner, önmagát besugja.
Bukott ügyek elmaradnak, az idõ kemény rosta!
Összecsapjuk fáradt tenyerünket, reménysugár ha villan -
Földön és égen! Ó, te egyszerû vendég!
Az ajtóm mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég!
Az asztalom mindig terítve vár, ó te egyszerû vendég!
Az ajtom mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég!
Leomló legenda, mégis fáj, hisz vele éltünk, itt volt, létezett.
Örülni nem tudok pusztulásán: a szegény ezen sem nyerhetett!
Összecsapjuk fáradt tenyerünket, reménysugár ha villan - földön és égen!
Ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Az ajtóm mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Asztalom mindig terítve vár, ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Az ajtóm mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég!...
Ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Az ajtóm mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Az asztalom mindig terítve vár, ó te egyszerû vendég - hol az érdem?
Az ajtóm mindig nyitva áll, ó te egyszerû vendég!
