|
|
Hatvannégy évesen maga elé mered,
Bal fülével hallhógat, a jobb sajnos süket.
Megpróbál elképzelni, és halkan motyog,
A nevem Kovács István, és vak vagyok.
Voltam szegény paraszt, voltam szegény munkás.
Gyakran voltam éhes, de csak mentem tovább.
Sztálinvárosban már majdnem sikerült
De aztán a szerencse valahogy elkerült.
Munkásélet így kétezer felé.
Munkásélet, nem így képzeltem én.
Munkásélet, már nem is lázadok,
Hisz csak egy elfelejtett vak munkás vagyok.
Nem lát már semmit, kiszolgáltatott.
Asszonya nélkül lehet már rég halott.
A multkorában sajnos rosszul léphetett,
A combja eltört, szegény mit szenvedhetett.
Gyanakvó arca ma nem látott borotvát.
Nadrágja kék színû és barna a kabát.
Õt nem zavarja, az asszonya figyel.
Inget vált rajta, mindenre õ ügyel.
Munkásélet így kétezer felé.
Munkásélet, nem így képzeltem én.
Munkásélet, már nem is lázadok,
Hisz csak egy elfelejtett vak munkás vagyok.
Mutatja reszketve, hogy van kitüntetés.
Van oklevél is, és ez itt a végzés.
Az áll benne kökeményen, hogy nem elég beteg.
Nem jár a kor kedvezmény, megdögölhetek
Munkásélet így kétezer felé.
Munkásélet, nem így képzeltem én.
Munkásélet, már nem is lázadok,
Hisz csak egy elfelejtett vak munkás vagyok....
Munkásélet így kétezer felé.
Munkásélet, nem így képzeltem én.
Munkásélet, már nem is lázadok,
Hisz csak egy elfelejtett.
Munkásélet így kétezer felé.
Munkásélet, nem így képzeltem én.
Munkásélet, már nem is lázadok,
Hisz csak egy elfelejtett, szegény, szegény, senkinek nem kell, keserûen szomorú, elfelejtett vak munkás vagyok.
